Erről a macskák genetikai vizsgálatával lehet meggyőződni, amely feltárja a háziasítás titkát. Ezt a genetikai nyomozómunkát végezték el az egyesült államokbeli St. Louisban található Washington University School of Medicine tudósai. A kutatási eredményeiket az USA Tudományos Akadémiájának folyóirata, a Proceedings of the National Academy of Science közölte.
Az emberek és a macskák mintegy 9 ezer éve élnek „közös háztartásban”. De még mindig keveset tudunk arról, miként zajlott a lakótársunk háziasítása.
A kutyákról több ismeretünk van, mivel a farkas ősöktől származó kutya háziasítása sokkal korábban, 30 ezer évvel ezelőtt kezdődött.
– A macskák, a kutyákkal ellentétben, csak félig domesztikált állatok – mondta a tanulmány egyik vezető szerzője, Wes Warren, a Washington University Genetikai Intézetének professzora. Csak nemrégiben váltak el a vadmacskától, így néhány fajtájuk még közeli rokonságot mutat a vadmacska ősökkel.
A vizsgálatok kimutatták, hogy az emberrel való együttélés milyen genetikai változásokat eredményezett a macskáknál.
Összehasonlították a házimacskák és a vadmacskák génkészletét, és azt találták, hogy főként azok a gének különböztek egymástól, amelyek a viselkedést befolyásolják, kapcsolódnak a memóriához, a félelemhez, a jutalmazáshoz.
Ezek a viselkedésformák, különösen a jutalmazás keresése, fontos szerepet játszottak a domesztikációs folyamatban. A kutatók azt feltételezik, hogy a macskákkal történt első találkozások alkalmával az emberek élelmet adtak a macskáknak, hogy így tartsák maguk mellett őket, látva hasznos tevékenységüket.
Amikor ugyanis az emberek áttértek a gyűjtögető, halászó, vadászó nomád életmódról a földművelésre, az elraktározott mezőgazdasági terményeikben nagy pusztítást végeztek a rágcsálók, elsősorban a patkányok. A rágcsálók viszont odavonzották a rájuk vadászó macskákat, amelyek kordában tartották a gyorsan szaporodó terménypusztítókat. A macska és az ember kapcsolata tehát a kölcsönös előnyökön alapult. A kutatók egyetértenek abban, hogy a macskák lényegében önmagukat háziasították. Idővel a macskák elég kezelhetőnek, tanulékonynak bizonyultak.
A kutatók referenciaként megvizsgálták egy Cinnamon nevű, abesszíniai fajtájú nőstény házi macska génjeit. Azért választották ezt az egyedet, mert néhány generációra visszamenőleg ismerték a családfáját. Ebben a macskacsaládban öröklődött egy különös, degeneratív jellegű szembetegség. Ezt próbálták nyomon követni.
Egy másik macskafajtát is megvizsgáltak, a Birman, más néven Burmai fajtát.
Ennek egyik fő jellemzője a fehér mancsa. A fehér mancs a szőr színét meghatározó gének mindössze két apró változásának eredménye. A fehér mancs az ember által végrehajtott szelektív fajtanemesítés eredményeként jött létre, viszonylag rövid idő alatt.
A házi macskák génjeit összehasonlították továbbá a tigris, a szarvasmarha, a kutya és az ember génjeivel, hogy jobban megértsék a macska genetikáját. Arra voltak kíváncsiak, miként alakultak ki a természetben való túléléshez szükséges képességek.
A vizsgálatok rávilágítottak arra, hogy a macskák miért viselkednek még mindig ragadozóként, és a látásuk, szaglásuk miben különbözik más állatokétól, például a kutyákétól.
Szokás azt is mondani, hogy a macskák magányos ragadozók, kisebb testben lakozó oroszlánok, vagy inkább jaguárok, mivel életmódjuk erre a macskafélére hasonlít leginkább. Ez persze a kóbor macskákon kívül csak azokra a házi macskákra vonatkozik, amelyek családi házakban élnek.
A macskák a kutyákhoz képest kevéssé használják a szaglásukat a vadászat során. Kevesebb olyan génjük van, ami a szagláshoz kapcsolódik. Viszont több olyan génnel rendelkeznek, amely a feromonok érzékelését szabályozzák.
A feromonok olyan kémiai vegyületek, amelyek az állatvilágban a szexuális információk továbbítására szolgálnak. Az állatoknak külön szervük létezik a hagyományos szagok, és a feromonok érzékelésére. Ez utóbbi járulékos szaglószervet hívják Jacobson-szervnek, vagy vomeronazális szervnek. Ennek fontos szerepe van a párválasztásban, a szaporodásban és a társas viselkedésben.
A feromonok érzékelésének képessége a kutyáknál kevésbé fontos, de a macskáknál döntő jelentőségű, mivel ők magányos, rejtőzködő életmódjuk miatt nehezebben találnak maguknak párt.
A macskáknak más ragadozókhoz képest jobb a hallásuk, még az ultrahangokat is érzékelik. (Az emberi fül 20 Hz-től 20 kHz-ig képes a hangok érzékelésére. Ha a rezgés frekvenciája 20 Hz alatti, azt infrahangnak, ha 20 kHz fölötti, azt ultrahangnak nevezzük. A denevérek és a delfinek például az ultrahangok segítségével tájékozódnak illetve vadásznak. A bálnák meg az elefántok pedig az infrahangokat használják kommunikációra.)
A macskák látása kivételesen jó alacsony fényviszonyoknál is. Ezért különösen aktívak a sötétségben, hajnali szürkületben.
A kutatók végső összegzése így szólt: Bár a macskák genetikája viszonylag keveset változott, mióta a vadmacska őstől elváltak a házi macskák, de már érzékelhető a domesztikáció hatása. Ma már sokkal többet tudunk a macskák evolúciójáról, túlélési képességeiről.
Czinege Imre
2014.11.20. 23:32
|
Hirdetésfeladás
Még nincsenek hozzászólások