Rovat: Világgazdasági elemzések - Írta: Szebeni Dávid Bár a 2007-2008-as krízis mind kitörésének jellemzőit, mind következményeit tekintve kétségtelenül rászolgált a történelmi jelentőségre, ne feledjük el, hogy a különböző országok államcsődjének lehetősége nem egyedi jelenség. A jelenség megvalósult formában is végigkísérte az elmúlt évszázadokat, emlékeztet Szebeni Dávid, a Corvinus Egyetem világgazdaság tanszékének munkatársa, aki szerint ilyen esetekben a kormányok fantáziája végtelen. |
Deja vu...
A hagyományosan eladósodott országok közé tartozó Görögország például 1894-ben és 1932-ben is csődbe ment. Ez utóbbi esetben a csődhelyzet ráadásul több mint harminc évig tartott és a jelenleg pénzükre váró hitelezőket az sem nyugtathatja meg, hogy az a fizetésképtelenség 98 százalékos GDP arányos államadósságnál következett be. Összehasonlításként: az állam S&P általi részleges nem fizetővé (selective default) minősítése február 27-én megközelítőleg 148 százalékos értéknél következett be.
Szintén tanulságos felidézni, hogy az első világháború következtében az Egyesült Államokkal szemben fennálló külső adósságaikra az 1930-as évek válsága idején az európai országok nagy része - köztük az USA összes jelentős szövetségese - csődöt jelentett és a tartozást explicite soha nem is fizette vissza. A részleges államcsődbe került országok sorában Magyarországot is megtaláljuk. Ezekben a nehéz időkben a nevezetes kivétel Finnország volt, amely a szomszédos Szovjetunió katonai fenyegetésének árnyékában mindent elkövetett, hogy rendszeresen törlesszen és a lehető legjobb viszonyt ápolja az Egyesült Államokkal. E magatartás nem talált túl sok követőre, így az 1930-as, 40-es években számos állam vált fizetésképtelenné, illetve kényszerült adóssága átstrukturálására Japántól, Ausztrián át Új-Zélandig és Peruig.
Úgy gondolhatnánk, hogy az évszázadok során a kormányok nagy tapasztalatra tettek szert az adósságválságok elkerülésében. A valóság ezzel szemben az, hogy a szakértelem inkább az adósságok felhalmozásában és a romeltakarításban mutatkozik meg. Ennek kiváló illusztrációja a tény, hogy a GDP arányos államadósság a fejlett országokban összességében olyan szintet közelít, amelyre a második világháború óta nem volt példa (átlagosan megközelítőleg 75 %).
Na és...?
Miért jelent bajt a magas államadósság azon túl, hogy illendő visszafizetni? - kérdezhetnénk. Az államadósság terheit enyhíteni próbáló fiskális szigor, mint a megemelt adók és a visszafogott belföldi kormányzati költés lassítja a gazdaságot. Az államadósság szintje olyan indikátora a gazdaság állapotának, amely időnként strukturális problémákra is rávilágíthat.
Bizonyosnak vehetjük, hogy empirikusan a fejlett országokban 90 százalék feletti GDP arányos államadóssághoz a GDP átlagos növekedési ütemének erős visszaesése társul. A feltörekvő gazdaságok esetében a nagyobb sérülékenységet már a 60 százalékos maastrichti adósságkorlát felett jelzi a gazdasági növekedés ütemének csökkenése. E korlátok alatt a kutatások egyelőre nem mutattak rendszerszintű kapcsolatot a két indikátor között. Mindemellett sokan gondolják úgy, hogy a GDP arányos államadósság nem a legalkalmasabb indikátor az adósság szintjének kifejezésére. A kételkedésnek lehet is valóságalapja, tekintve, hogy túl közvetlen a kapcsolat a mutató és az évről évre ingadozó, akár 6-10 százalékos pozitív vagy negatív értéket elérő éves gazdasági növekedés között. A Corvinus Egyetem Gazdaságpolitika és Világgazdasági tanszékein az államadósságot mérő DEWIL mutatóval (Debt-Wage Index of Liberty) kapcsolatos kutatások célja éppen e problémák kiküszöbölése.
A problémát az is nehezíti, hogy az adósság-növekedés kapcsolat kétirányú. Az erős gazdasági visszaesés befolyásolja az adósság szintjét is, mivel jellemzően a kormányok nem tudják elég gyorsan visszavágni kiadásaikat és növelni a bevételeiket, az automatikus stabilizátorok (mondjuk a szociális rendszer elemei, pl. munkanélküli segély) pedig feladatuk szerint működésbe lépnek, így a deficitet hitelből kell finanszírozni. A másik irányban pedig a magasabb adósságterhek a már említett módon forrásokat vonnak ki a hazai gazdaságból.
Bekeményíthetnek a kormányok?
Mi fog történni a közeljövőben? A nyugati világ eszközei a látszat ellenére nem merülnek ki abban, hogy időről-időre bankokat mentenek ki, illetve a központi bankok hihetetlen mértékű, gazdasági teljesítménnyel nem alátámasztott fedezetlen likviditást öntenek a piacra, hogy bizonyos mértékig mozgásban tartsák azt. Amennyiben a teljes eredménytelenség fenyegetne, a kormányok tanulmányozhatják a történelmet. A historikus adatsorokból kitűnik, hogy a második világháborús csúcs után az 1970-es évek közepéig jó ütemben, trendszerűen majdnem átlagosan 20 százalékos GDP arányig csökkent a fejlett országok adósságszintje. A figyelmes szemlélő észreveheti, hogy ez éppen egybeesett a nemzetközi pénzügyek Bretton Woods-i értelemben vett rendszerével. Az újjáépítés és az energiahordozók viszonylagos olcsósága mellett az adósság eltüntetésében szerepet játszott a szakirodalomban "financial repression"-ként ismert szigorú szabályozás a pénzügyi piacok 80-as évekbeli liberalizációja előtt.
A kormányok olyan eszközöket alkalmaztak, mint a kormányzati kötvényekre fizetendő kamatplafon, a megtakarítások állampapírok felé irányítása (pl. bizonyos betétekre fizethető kamatmaximumok meghatározásával), a bankok hitelezési arányainak csökkentése (amely nem vonatkozik a kormányzatnak nyújtott hitelekre), a hazai eszközöket előnyben részesítő tőkemérleg és devizakorlátozások, Tobin-adó (tranzakciós adók bizonyos tőkeügyletekre), "prudenciális" okokból államkötvény tartási követelmény a bankok és nyugdíjalapok számára. Kevésbé nagylelkű esetben pedig a magánnyugdíjalapok államosítása.
Nem tévedés azt feltételezni, hogy amennyiben egy válság kellő elszántsággal párosul, a kormányok találékonysága kimeríthetetlen az összedőlő ház aládúcolásában. A második világháború utáni adósságkezelés több eleme is felmerült már akár ötlet, akár gyakorlati megvalósítás szintjén. Nem is kell feltétlenül messzire mennünk példákért. Sokkal üdvösebb lenne azonban, ha a mindenkori kormányok nem addig hordanák a problémákat a padlásra, amíg az a fejükre szakad, hanem előre gondolkodva rendszeres lomtalanítást és karbantartást végeznének. Ilyen munkában a szomszédok is szívesebben segítenek.
Forrás: http://www.portfolio.hu/
2012.03.05. 00:25
|
Még nincsenek hozzászólások