No, Kedveskéim, megsokallottam én a kupakok dolgát az este!

  Ásványvizet akartam bontani, de az ízületes ujjaimmal nem tudom jól megfogni a csavarnivalót. Nem emlékszem, hogy Édesanyám, akár a háború idején, vagy sokkal később is, az asztal körül zavarászott volna, ha nem iszom ilyet, de már úgy rászoktam. Azt mondta az onokám, hogy mama, a csapvíznél jobb az ásványvíz, azt nagyon szemmel tartják. Van egy ösmerőse, aki biológus a palackozóban, és az tudja, mennyire átvizsgálják a töltés előtt. (Kicsit furcsa énnékem, miért kell biológus az asztali vízhez, hát nem tehénke adja azt.)

  A palack nem nyílott, inni meg csak kellett - a sajtos tészta kívánta - ezért fölülről megszúrtam hirtelen az üveget a piros ollóval. Óriási ijedelem lett belőle – kettő oka is van ennek. Igaz, nem buborékos víz volt, mégis hangos sugárban fújt rám nagy mérgesen. Az ollóval még délben a papa erős paprikát szabott a tojásos levesbe, hát, a kisurranó levegő beletolta róla az orromba, torkomba a szigorúját, úgy, hogy egész sokáig fulladoztam későbben is még. Gondoltam, így meglékelve már nem ragaszkodik annyira a kupakjához... Ragaszkodott. A tető nem mozdult, le kellett vágni késsel a palackot gallértájon.

Valami olyat kellene már kitalálni, hogy az öregek is boldoguljanak az ilyen jószágokkal! Emlékezem még a bambis üvegre. Jó kis csatos zárójára! Ki gondolta, hogy visszasírom majd?

  Mert ott van például a Domestos teteje. "Gyerekzáras." – mondta a lyányom. Ettől nem tudom felbontani. Mert ez úgy működik – ti már mindannyian tudjátok – hogy jól össze kellene nyomni és még közben csavarni is. Már mondtam: a reumás kezemmel. Az új flakonokról le szoktuk venni ezt a nyugdíjasszomorítót és utána úgy tárolom. (Rendszeresen beleborul a konyhaszekrény aljába.)

  Ennél rosszabb már csak az ablaktisztító, meg a konyhai zsíroldó spréje. A vaksi szememmel nem látom én, hogy éppen hol van az elfordítható gombon a spriccelő, vagy lezáró fele. Így történhetett, hogy a múltkoriban jól lefújtam vele a papát, utána meg ijedtemben saját magamat. Nem javult tőle a látásom, elhihetitek. A papa azt állította, az íze se jó.

  Néha a Cirmost megvendégeljük mással is, mint a maradék. A laskalevest valahogy nem szíveli. Ilyenkor dobozos kutyaételt kap, mert azt olcsóbban lehet venni, mint a macskákét. (Mi lehet abban drágább? Szőrös állat ez is, az is. Foga is van ennek is, annak is. Hacsak nem a doromboltatója jobb.) A tetejük füles nyitóval emelkedik, de csak nagyon nehezen. Elvássa az ujjamat, mire belelátok. Lehetne annak kicsit vastagabb, vagy kézreállóbban laposabb füllentyűje, hogy az ilyen gyenge fogásúak, gama kezűek is ki tudják nyitni, mint én vagyok.

Már gondolkodom, hogy levelet írok ezeknek a gyáraknak. Ott mind fiatalok terveznek, lehet, hogy nem is jut eszükbe, hogy ezek milyen nagy gondok az öregeknek. Talán még a tévében is benne lennék.

  Van énnékem már valóságos találmányom is! Ha ti azt meglátjátok, a szájatok is eltátjátok a csodálkozástól! De azt majd legközelebb mondom el...