Kedveskéim, olvastatok-e már disznócsülköt? De nem úgy ám, hogy egy, kettő, három, négy! Azt a lábat el-, és ki kell olvasni. Különben miért is lenne betűkkel, számokkal teleírva? Hogy jobban értsétek, elmondom nektek, hogy a hentesnél kitanultam én a csülkök dolgát.

Takaros darabok voltak a hűtőben, választottam egy kedvemre valót. Láttam ám, hogy barna színnel különféle formájú bélyegzések vannak rajta. Kértem a hentes urat, hogy vágja le azt onnan, mert nem gusztusos, és az otthoni késemmel, meg az én reumás kezemmel csak rossz vége lenne a nyiszatolásnak. Le is hasította a drágám, de gondosan melléje is csomagolta a húsnak, hiszen azt nekik is ki kellett fizetni, nem dobhatja csak úgy el a kukába. (Nyersen a Cirmos sem tudja elrágni, ilyen csúnyácskát meg rendes asszony nem tesz a tepsibe.)

  Otthon megmértem. Négy dekánál is több ez a lenyesett darabka! Azért esett ez nagyon rosszul, mert nincs annál finomságosabb, mint a pirosra sült malacbőr, húskával kísérve, meg savanyú káposztával. Fájlalta is a hiányt a papa az ebédnél.

Nem hagyott ez engem, és a következő héten kikérdeztem a boltos urat. Mostantól szinte mindent tudok disznólába ügyben.

  Ilyeneket a félbevágott állatkákra festenek a vágóhídon. A többféle bélyegezőknek, amik – úgy mondta – élelemfestékből vannak, külön-külön fontos dolguk van. Az egyik elmondja, hogy mikor végezte be a röfi az életét, a másik megmutatja, hogy ettől hányadik osztályba került, és van még egy harmadik is, ami az uniós szabványból mesél valamit, de itt már nem tudtam teljesen megjegyezni, mint mond az a derék hentes úr, csak buzgón bólogattam.

  Azóta sem értem: Ha a malacka lábikóját elcsúfítják ezzel a (szerintem nem tányérba való) üzenéssel, utána felvagdossák szegényt még apróbbra, a többi szeleten, falatkán már úgysem mutatkozik a személyi igazolványa, ezért el is veszíti az értelmét a sok jel. Lehet, hogy csak a vágóhídtól a hentesig vezető úton van szükség az útlevélre?